A rettegés háza/The Amityville Horror (1979)

A rettegés háza/The Amityville Horror (1979)

Műfaj: Horror

Rendezte: Stuart Rosenberg, forgatókönyv: Sandor Stern

Főszereplők: 

George Lutz - James Brolin

Kathy Lutz - Margot Kidder

Delaney atya - Rod Steiger

A sztori: Sorozatgyilkosság történik egy emeletes családi házban, a tettes, egy fiatal férfi az egész családját kiirtja. A megüresedett házat később a Lutz-család vásárolja meg; George, Kathy, valamint utóbbi korábbi kapcsolatából származó három gyermeke gyorsan be is költöznek a gyilkosságok miatt igen olcsón megszerzett házba. De a házzal valami nem stimmel. Állandóan hideg van, ajtók csapódnak be maguktól, a vendégek rosszullétre panaszkodnak. És ha ez még nem lenne elég, George viselkedése napról-napra megváltozik…

Háttér: A forgalmazó, egy független, kis vállalat (AIP) a filmet eredetileg tévés produkciónak szánta.  Az eredeti család tagjai a 2000-es évek elején haltak meg; sokáig úgy volt, hogy házuk lesz a tényleges forgatási helyszín. A házban Brolin és Kidder is megfordult (egy promóciós körúton), bár a legendás történtekben egyáltalán nem hittek.

Legemlékezetesebb jelenet: A pap (Rod Steiger) mögött becsapódik az emeleti szoba ajtaja, ő meg ezután egyre erősödő döngicsélést hall az ablakból, ahol hirtelen több száz légy kerül elő a semmiből. Remek vágás és közelik teszik rémisztővé ezt a jelenetet, holott egyéb nem történik. A legyeknek egyébként a színészre kent méz jelentette a „vonzerőt”.

Legemlékezetesebb szereplő: George figyelemre méltó átalakuláson esik át, és Brolin mindezt látványos dühkitörések, őrjöngés helyett inkább csendesebb színészi eszközökkel demonstrálja. Érdekesség, hogy Brolin később arra panaszkodott, hogy e szerep miatt nem jutott munkához két éven keresztül.

Összkép: „A rettegés háza” egy rendkívül effektív horror - fő vonzereje abban áll, hogy az ijesztgetést teljesen hagyományos elemekkel folytatja, mint például a sötétséggel, ajtócsapódásokkal, sejtetéssel. Az atmoszféra egyre szorongatóbbá válását jól erősíti a dokumentarista időpont-felsorolás, melynek csúcspontja az „utolsó éjjel”.

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

Műfaj: Sci-fi, horror

Rendezte: Ridley Scott, forgatókönyv: Dan O’Bannon

Főszereplők: 

Ripley - Sigourney Weaver

Dallas - Tom Skerritt

Lambert - Veronica Cartwright

Parker - Yaphet Kotto

Brett - Harry Dean Stanton

Ash - Ian Holm

Kane - John Hurt

Az idegen - Bolaji Badejo

A sztori: A Nostromo űrhajó központi számítógépe idő előtt felébreszti a hét főből álló személyzetet a hibernációból, mivel egy segélykérő üzenetet fogott egy idegen bolygóról. Az öt férfi, két nő összetételű személyzet az üzenetet követve egy régóta halott idegen lény űrhajóját találja meg, valamint több tucat tojást. Az egyikből egy groteszk, rovarszerű valami az őt vizsgáló űrhajós arcára tapad, és ezzel elkezdődik a lidércnyomás. A megmaradt hat főnek rövid idő múlva már egy kifejlett, savas vérű szörnyeteggel kell megküzdenie a Nostromo sötét folyosóin…

Háttér: Ron Shusett fejéből pattant ki a nagy ötlet az idegen lényről, Dan O’Bannon pedig megrendezte volna a filmet, de aztán szembejött a Brandywine Productions és kézbe vette a dolgokat. Az angol Ridley Scott és stábja a forgatást megelőzően hét hónapig válogatott a különböző idegen formulák, vázlatok között, eredménytelenül. És aztán ráakadtak H. R. Giger rajzaira, plusz egy hét láb magas afrikai férfire; így született meg minden idők egyik legfélelmetesebb űrbéli szörnyetege.

Legemlékezetesebb jelenet: A pillanat, amikor Kane melléből kirobban a szörny, a frászt hozta a mozinézőkre, de a jelenetben részt vevő többi színészre is, akik a felvétel napján nem lettek mindenbe beavatva, így valódi rémület látszódik rajtuk. Volt mitől megijedni, egy „idegen” születése ugyanis a rángatózó holttesttel, a vérrel és az ebből kiemelkedő lénnyel tényleg elborzasztó látvány.

Legemlékezetesebb szereplő: Ellen Ripley Sigourney Weaver alakításában az első női akcióhősök tartozott. A karakter - természetesen - eredetileg férfi lett volna. Weavernek szinte semmilyen filmes tapasztalata nem volt, és kezdeti zavara miatt néha Scottnak kellett figyelmeztetnie, hogy ne nézzen a kamerába. A pletyka szerint sokáig habozott, mielőtt elfogadta volna a szerepet, végül az utolsó teszt előtt döntött. Az igenhez nagyban hozzájárult az is, hogy megmutatták neki a tervrajzokat filmbéli ellenfeléről.

Összkép: Scott követendő példának a „2001”-et, és a „Star Wars”-t tekintette, és műve nyugodtan besorolható e két klasszikus mellé, mint a legsötétebb hangulatú film a három közül. Igazi mestermű, az effektusok és a klausztrofóbikus hangulat mellett a karakterek is telitalálatnak bizonyulnak. Scott, és operatőre, Derek Vanlint lenyűgözően bánik - főleg az utolsó negyedórában - a fénnyel és a sötétséggel (az idegent egészen az utolsó percekig nem látjuk tisztán), és maximális hatásfokkal teremt feszültséget. Stílusteremtő darab.

Az ördögűző/The Exorcist (1973)

Az ördögűző/The Exorcist (1973)

Műfaj: Horror

Rendezte: William Friedkin, forgatókönyv: William Peter Blatty

Főszereplők: 

Mrs. MacNeil - Ellen Burstyn

Merrin - Max von Sydow

Karras - Jason Miller

Regan - Linda Blair

                                                           

A sztori: Regan MacNeil, egy teljesen átlagos, jókedvű kislány hirtelen furcsán kezd viselkedni. Egyre súlyosbodó dühkitörései vannak, és ezekről gazdag színésznő anyja tucatnyi orvosi vizsgálat elvégeztetésével sem tudja kideríteni, hogy mifélék. Regan kisvártatva már kezet is emel környezetére, súlyos tárgyakat mozdít meg, majd metamorfózison megy keresztül. Mrs. MacNeil végső kétségbeesésében egy paphoz, Karrashoz fordul segítségért, aki - oldalán az idős Merrin atyával - vállalkozik arra, hogy kiűzze az ördögöt a megszállt gyermeki testből…

Háttér: A forgatókönyvet a világhírű regény szerzője, Blatty írta meg, és tökéletes munkát végzett. Hosszú történetek szólnak a moziban a vetítést nézők rosszulléteiről Regan átváltozását és tetteit látva, és ezt talán Max von Sydow magyarázta meg a legjobban azzal, hogy a nézők számára egy ártatlan, kedves, imádnivaló tinédzser szenvedése szinte elviselhetetlen volt. A démon hangját Mercedes McCambridge adta hátborzongatóan (az ekkor 57 éves színésznő később jogi összetűzésbe került a forgalmazó Warnerrel, mivel az nem tüntette fel a nevét a stáblistán). Érdekesség, hogy az alkotók Audrey Hepburn nevét is felvetették Mrs. MacNeil szerepére.

Legemlékezetesebb jelenet: Az ördögűzés a film vége felé amilyen hosszú, annyira zseniális és ijesztő. Merrin és Karras atya küzd a démonnal, amely azonban hol maró gúnnyal és trágársággal, hol erőszakkal válaszol. Ez a számtalanszor kopírozott - sőt, parodizált - jelenet vezet aztán a drámai végkifejlethez.

Legemlékezetesebb szereplő: A műfaj egyik emblematikus figurája lett Linda Blair szépséges gyermeki arca, amiből aztán fokozatosan egy ijesztő rémpofa válik. A hatásos smink - Dick Smith -, az ágy feletti lebegés, majd az ezredfordulókor bemutatott kibővített verzió „spider walk”-jelenete már mind-mind összenőtt a démonnal, de Linda Blair-rel is.

Összkép: A horror történelmének mérföldköve, amelynél azonban nagyon sokan hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a tényről, hogy egy mennyire intelligens karakterdráma is egyben. Telitalálat e szempontból Karras figurája, akit a démon a végkifejlet felé haladva idő, beteg és otthonban fekvő édesanyjával próbál érzelmileg hátba támadni. A színészi alakítások kimagaslóak (eredetileg Al Pacino, és Marlon Brando neve is felmerült a főszerepekre), az orvosi vizsgálatok képsorai legalább annyira ijesztőek, mint a démoni dükitörések, Mike Oldfield „Tubular Bells”-dallamai kiszámíthatatlanok, Friedkin pedig, aki Stanley Kubrick, vagy John Boorman helyett rendezett, a „Francia kapcsolat” után újra bizonyította klasszisát.

Nővérek/Sisters (1973)

Nővérek/Sisters (1973)

Műfaj: Horror, thriller

Rendezte: Brian De Palma, forgatókönyv: Brian De Palma, Louisa Rose

Főszereplők: 

Danielle/Dominique - Margot Kidder

Grace - Jennifer Salt

Larch - Charles Durning

Emil - William Finley

                                                            

A sztori: Egy jelentéktelen, de annál népszerűbb televíziós műsor felvételén Danielle találkozik egy szimpatikus fiatalemberrel, aki felmegy a lakására is. A nő férje folyamatosan figyeli őket, de a legrosszabb még hátravan: másnap reggel Danielle ikertestvére (?), Dominique halálra szurkálja az újdonsült lovagot egy konyhakéssel. A gyilkosság szemtanúja, az újságírónő Grace rendőrségi konfliktusai miatt úgy dönt, hogy saját maga kezd nyomozni. A nyomok egy isten háta mögötti klinikára vezetnek, és egy régi történethez, amely egy kanadai sziámi ikerpárról szólt…

Háttér: De Palma kezébe került egy újságcikk egy szovjet sziámi ikerpárról. A cikkből az lett világos a rendező számára, hogy az ikrek egyike boldog, a másikuk zavart - innen jött az alapötlet. Maga a film nyolc hét alatt készült el különösebb bonyodalmak nélkül, bár a holttest keresésének jelenete nem sikerült, így azt De Palmának eredeti formájában ejtenie kellett.

Legemlékezetesebb jelenet: Bár a leghíresebb talán a gyilkossági jelenet, amely az osztott képmezős technikával bravúrosan megoldott, a legfigyelemreméltóbb azonban az a szürreális betét, amivel De Palma végleg leveszi a lábáról a gondolkodni vágyó nézőjét. Egy műtét előtt különös alakok furcsa pozitúrákban egy hentesbárdot adnak körbe, feltűnik még Grace magánnyomozója, de maga Grace is, mint az egyik iker (!). Mindez fekete-fehérben. Ijesztő a javából.

Legemlékezetesebb szereplő: Grace a talpraesett újságírónő az első remek női (fő) karakter De Palma hetvenes évekbéli horrorfilmjeiben. Grace hasonlít a rendező többi hősnőjére (Nancy Allen - Gyilkossághoz öltözve, Amy Irving - Carrie) abban a tekintetben, hogy a befejezés után sem adatik meg számára a megnyugvás. A felügyelőnek csak három dolgot ismételget: minden csak egy nevetséges félreértés volt, nincs holttest, nincs gyilkosság… Igen zavarba ejtő mondatok egy főszereplőtől, aki egy nyomozás végére ért. Maga a színésznő, Jennifer Salt sem volt sokáig tisztában a szövege jelentésével.

Összkép: Egy bravúros, nézőjét hamar elcsábító, majd végül teljesen összezavaró Psycho-átirat eredeti rendezői húzásokkal, rémálmokkal megspékelve. Hogy teljes képet kapjunk a filmről, többszöri újranézés javasolt.  

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)

Műfaj: Horror

Rendezte: Roman Polanski, forgatókönyv: Roman Polanski

Főszereplők: 

Rosemary - Mia Farrow

Guy - John Cassavetes

Minnie Castevet - Ruth Gordon

Roman Castevet - Sidney Blackmer

                                                                             

A sztori: Egy ifjú pár, Rosemary és Guy Woodhouse új otthont keres, és rá is talál egy óriási lakosztályra egy ősrégi házban, amelynek a boszorkányos legendák világában elég rossz híre van. Ebből azonban semmi sem látszik, a lakás gyönyörű, a szomszédok kedvesek. Az idős házaspár, Casteveték nemsokára bejáratosak lesznek a fiatalokhoz, akik közül Guy a kezdeti idegenkedés után gyorsan érdeklődni kezd az öregek iránt, és egyre többször választja őket társaságául. Guy számára innentől minden kedvezően alakul, munkájában sikereket arat, és váratlanul gyereket is szeretne. Rosemary egy kis idő, és egy borzalmas, valóságosnak tűnő rémálom után gyanút fog, majd egy ismerőse megmagyarázhatatlan halála után nyomozni kezd…

Háttér: A film Polanski könyvhűségéről és bravúros megoldásairól is híressé vált. Alig észrevehető vágással közelíti meg a főcím alatt a történet helyszínét, a házat, ahol még John Lennon is lakott. Mia Farrow-t (aki Tuesday Weld, Jane Fonda és Julie Christie elől kapta meg a címszerepet) tényleg átküldte a forgalmas úton („egy terhes nőt úgysem ütnek el”), az autózuhatag közepében, majd a telefonban Tony Curtis hangjával lepte meg. A rendezőnek a „Downhill Racer” helyett lett ez az első amerikai munkája, és fontos még egy állandó tévhitet is eloszlatni: Alfred Hitchcock-ot nem kérték fel a rendezésre.

Legemlékezetesebb jelenet: Az egész műfaj egyik legijesztőbb jelenete veszi kezdetét, ahogy Rosemary egy kést vesz magához, és - miután a túloldalról, a szomszéd Casteveték lakásából gyereksírást hall - megtalálja az utat, és néhány pillanat múlva minden és mindenki lelepleződik előtte. Nem sejti azonban, hogy a legszörnyűbb még hátravan…

  

Legemlékezetesebb szereplő: A címszereplő, aki az egyik legnagyszerűbb és legcsodálnivalóbb hősnő a horror történetében. Intelligens (néhány árulkodó jelből és egy kölcsönkapott könyvből majdnem hibátlanul összerakja az eseményeket), talpraesett (nem hagyja magát mérgezni) és bátor (nincs segítsége, de egyedül is szembeszáll egy egész szektával). Mia Farrow ideális a szerepben, félúton készített új frizuráját - és amúgy az egész filmet - pedig számtalanszor kopírozták le jóval gyengébb produkciókban.

  

Összkép: Klasszikus és utolérhetetlen. A filmnek nincs gyenge pontja, Polanski hatásosan adagolja a feszültséget a nem túl gyors tempó közepette (a szürreális álomjelenetektől mindenkit ki fog verni a víz), színészei egytől-egyig remekelnek. A fényképezés (William A. Fraker) és a zene (Krzysztof Komeda) szintén elsőrangú. 

A cápa/Jaws (1975)

A cápa/Jaws (1975)

Műfaj: Horror

Rendezte: Steven Spielberg, forgatókönyv: Peter Benchley, Carl Gottlieb

Főszereplők: 

Brody - Roy Scheider

Quint - Robert Shaw

Hooper - Richard Dreyfuss

A sztori: Az idilli üdülőhely, Amity Island partjainál egy háromtonnás fehér cápa tűnik fel, és kezdi szedni az áldozatait. Brody, a helyi rendőrfőnök hiába igyekszik lezáratni a partot, a turisták elmaradása miatt aggódó városvezetőknél süket fülekre talál. Egy idő (és még több áldozat) múlva nem marad más megoldás, mint megkeresni és megölni a monstrumot. A sokat látott Quint hajóján három férfi indul el, hogy a nyílt vízen szálljon szembe a gyilkológéppel…

Háttér: Sokan kinevették, és mégis teljes, megsemmisítő győzelmet aratott Steven Spielberg, amikor filmre vitte Peter Benchley regényét a gyilkos cápáról. A regény szerteágazóbb sztorit vezetett végig, a városvezető maffiapénzeitől egészen Hooper és Ellen Brody viszonyáig. A műcápa sokáig használhatatlan volt (egyszerűen elmerült, úgy kellett kihalászni a mélyből), Shaw folyamatosan ivott, Charlton Heston pedig alaposan megorrolt Spielbergre, amiért az Scheidernek adta a főszerepet.

Legemlékezetesebb jelenet: A végső „leszámolás”, melynek során eldől, hogy a három cápavadász és a szörnyeteg közül ki (vagy mi) marad életben. Zseniálisan vágott, nem kicsit véres, rendkívül drámai jelenetsor alig valamivel a vége főcím előtt.

Legemlékezetesebb szereplő: Egyértelműen Quint kapitány, kinek már első jelenése is tekintélyt parancsol: fülsiketítő körömcsikorgással hívja fel magára a figyelmet egy zsúfolt tanácsteremben, és vág ki egy lehengerlő monológot. Egy másik monológot már a hajón mond el, egy megdöbbentő sztorit az életéből, amikor katonatársaival magára hagyatottan várta, hogy valaki kimentse a vízből, miközben a cápák egyre-másra tépték szét a kevésbé szerencséseket. Robert Shaw a monológot csak nagy sokára tudta elmondani alkoholproblémái miatt, de az ital mellett egy nagy halom adóspapír is üldözte ekkoriban (teljes gázsija erre ment végül el); mindennek a tetejébe utálta a kutatót játszó Dreyfuss-t, nem véletlen az izzó feszültség kettejük közt a filmben.

Összkép: Egy hibátlan Spielberg-film. Bravúros feszültségfokozás (John Williams cápa-taktusai felülmúlhatatlanok), emlékezetes karakterek, humor, technikai tökély - utóbbi annak ellenére, hogy aki a forgatás közelében járt, és meglátta a műcápát, valószínűleg egy vagyonba fogadott volna, hogy a produkció egy hatalmas bukás lesz.