A Marvin Gardens királya/ The King of Marvin Gardens (1972)

A Marvin Gardens királya/ The King of Marvin Gardens (1972)

Műfaj: dráma

Rendezte: Bob Rafelson, forgatókönyv: Bob Rafelson, Jakob Brackman

Főszereplők:

David Staebler - Jack Nicholson

Jason Staebler - Bruce Dern

Sally - Ellen Burstyn

Jessica - Julia Anne Robinson

  

A sztori: David Staebler, egy éjszakai rádióműsor vezetője váratlanul telefonhívást kap rég nem látott bátyjától, aki meghívja magához egy turistaparadicsomba, melyben jelentős részesedései vannak. A báty célja egy magányos kis sziget, amelyen új életet kezdhetne, és szórhatná a pénzt. Útitársa lenne mindebben két nő, és ha úgy akarja, David is…

Háttér: „The Philosopher King” - ez lett volna a film eredeti címe, és a főszerepet Al Pacino játszotta volna, de ő időközben elígérkezett A keresztapához. Bár tervben volt egy „optimistább hangvételű” szál is a történetben, végül elvetették (ez lett volna David és Jessica egymásra találása). A Jessicát játszó Julia Anne Robinson nem sokkal később, 1975-ben tragikus körülmények között, egy lakástűzben életét vesztette.

Legemlékezetesebb jelenet: Felejthetetlen, ahogy Sally, mindenáron elfeledni akarván előző életét, egy tengerparti máglyára hordja személyes holmiját. Ezzel végezvén hosszú haját kezdi levagdosni egy ollóval. Ekkor még nem sejti, hogy a szakítás a múlttal nem lesz olyan könnyű, mint a tüzet táplálni a homokban…

Legemlékezetesebb szereplő: Jack Nicholson számos kitűnő hetvenes évekbéli alakítása közül is az egyik legjobb a visszafogott, kimért rádiós műsorvezető alakja, akit egyre jobban magával ragad bátyja lelkesedése egy gazdagabb élet felé. David azonban az is, aki - felfigyelvén a körülöttük lebzselő kétes alakokra - talán valahol sejti, hogy mindez nem fog olyan könnyen menni, mint amennyire azt bátyja elképzeli.

Összkép: Keserű, sivár, hiú reményekkel teli - ez „A Marvin Gardens királya”. Manapság ez az alapanyag nem biztos, hogy megfilmesítésre kerülne, vagy ha mégis, inkább egy bájos road movie felé vinnék el a történetet. Rafelson drámája azonban - Kovács László mesteri képeivel együtt - úgy tökéletes, ahogy van. Nicholson nyitó, hosszú percekig tartó monológja pedig klasszis teljesítmény.

Éjféli cowboy/Midnight Cowboy (1969)

Éjféli cowboy/Midnight Cowboy (1969)

Műfaj: Dráma

Rendezte: John Schlesinger, forgatókönyv: Waldo Salt

Főszereplők:

Joe - Jon Voight

Ratso - Dustin Hoffman

A sztori: Joe Buck-nak elege van a kisvárosi életből, az étteremben éhbérért mosogatásból, ezért cowboy-ruhát ölt, hóna alá csapja a rádióját és buszra száll, irány a nagyváros. A terv: mint jóképű cowboy idősebb hölgyeket leszólítani, és jó pénzért szexuális szolgáltatásokat nyújtani nekik. Ez persze nem megy könnyen, bár Rico „Ratso”, egy friss ismeretség révén úgy tűnik, elindulhat az üzlet. Rico azonban nem más, mint egy kisstílű tolvaj…

Háttér: A cenzúrának annyira sok volt a film által részletesen bemutatott vonal alatti élet, és a szexuális tartalom, hogy az X-es, alapvetően pornófilmeknek járó korhatár-kategóriába sorolta be. Az, hogy így is aratott az Oscar-gálán, kisebbfajta csodának számít (jellemző a díjak váratlanságára, hogy Schlesinger el sem utazott a díjkiosztóra). A cenzúra végül egy vágásért cserébe engedett volna, de Schlesingerék megtagadták művük megcsonkítását. Az illetékesek szemét leginkább Bob Balaban és Jon Voight közös jelenete zavarta.

Legemlékezetesebb jelenet: A film vége felé Joe leveti a cowboy-szerelést, és mindenestül a szemétbe dobja, így szakítva az elhatározásával, miszerint prostituáltként keresi a boldogulást.

Legemlékezetesebb szereplő: Rico az utca söpredékeként van számon tartva, mint kisstílű zsebes, aki egyik napról a másikra él. Egyre fokozódó betegsége miatt le kell számolnia minden, új életbe vetett reményével, így csak annyi kívánsága marad, hogy valahogy eljusson Floridába…

Összkép: John Schlesinger filmje kijózanító ütésként érte Hollywoodot. Mainstream produkcióban addig soha nem ábrázolták ezt a fajta életet ennyi naturalizmussal. Az erotika nélküli szex, a hippik, melegek, drogosok látványa még a készítőket is elbizonytalanította afelől, hogy lesz-e egyáltalán nézője a filmnek. A siker azonban nem véletlen; két klasszis alakítás a főszereplőktől, emlékezetes mellékszereplők, állandó improvizáció (Hoffman incidense egy taxisofőrrel felejthetetlen) és a megható befejezés miatt teljességgel egyetérthetünk Leonard Maltin kritikussal, hogy az „Éjféli cowboy” az elmúlt 45 évben jottányit sem veszített az erejéből. 

Mechanikus narancs/A Clockwork Orange (1971)

Mechanikus narancs/A Clockwork Orange (1971)

Műfaj: Dráma, szatíra, fekete komédia

Rendezte: Stanley Kubrick, forgatókönyv: Stanley Kubrick

Főszereplők: 

Alex - Malcolm McDowell

Miniszter - Anthony Sharp

Mr. Alexander - Patrick Magee

 A sztori: Alex és három „drúgja” ha éppen nem egy népszerű tejbárban lopja a napot, akkor rettegésben tartja a környéket. Hajléktalanokat vernek meg, házakba törnek be, nőket erőszakolnak meg. Egy gyilkosság után Alex rendőrkézre, majd börtönbe kerül. Egy átnevelő program jóvoltából azonban szabadon engedik, egy kiadós agymosás után, melynek keretében kiölik belőle az erőszakos természetet. De vajon vissza tud-e illeszkedni ilyen állapotban a társadalomba?

Háttér: Óriási botrányt okozott ez a Kubrick-film. A felhördülést a bemutatott erőszak mennyisége okozta, holott az egy másodpercig sem öncélúan ábrázolt. Malcolm McDowell számára rendkívüli fizikai kínokat jelentett a forgatás, különösen a filmvetítős jelenetek, melyek során szemsérüléseket is összeszedett. A maximalista rendezőzseni számos képsort több mint kilencvenszer vett fel, a nevezetes szeretkezési jelenet pedig eredetileg 28 percig tartott - ezt láthatjuk a végső változatban is, extrém gyorsításban.

Legemlékezetesebb jelenet: Sorakoznak a klasszikus jelenetek, kezdve a legelső, Alex mániákus pillantásától lassan távolodó kamerától a gyorsított-lassított felvételeken át egészen a szürreális rémálmokig. De a legemlékezetesebb mind közül talán az, amikor a szétfeszített szemű Alex pokoli kínokat kiállva kénytelen nézni a reformer miniszter programja által kreált filmet, Ludwig van Beethoven zenéjére…

Legemlékezetesebb szereplő: Nem lehet más, mint Alex, a gyakran kopírozott, de sohasem elért „főhős”, aki az erőszakot már-már művészi szintre emelve, különlegesre megalkotott koreográfiával műveli. A házában meglepett házaspár elleni brutalitás közben az „Ének az esőben”-t énekli (Gene Kelly ezért később egyszerűen átnézett McDowell-en…), majd később egy nőt fallikus jelkép-szoborral ver agyon. A film második felében aztán ő lesz az erőszak elszenvedője.

Összkép: Hihetetlen erejű film, talán a legjobb, amit valaha az erőszak témájában forgattak. Vágás, alakítások és a zene mind-mind elsőrangú; a hatásra jellemző, hogy valódi bűncselekmények (többek között egy Alex-jelmezben elkövetett gyilkosság) is kapcsolhatók hozzá - ezeknek is köszönhető, hogy Kubrick végül számos országból visszavonta remekművét.

Apokalipszis most/Apocalypse Now (1979)

Apokalipszis most/Apocalypse Now (1979)

Műfaj: Háborús, dráma

Rendezte: Francis Ford Coppola, forgatókönyv: Francis Ford Coppola, John Milius

Főszereplők:

Kurtz ezredes - Marlon Brando

Willard kapitány - Martin Sheen

Kilgore - Robert Duvall

A sztori: Vietnam - a háború tombolása közepette Willard, a hadsereg egyik tisztje azt a titkos feladatot kapja, hogy kutassa fel, és likvidálja Kurtz ezredest, aki valahol a vadonban egy saját kis birodalmat hozott létre, melynek határain belül mindennapos az öldöklés. A Kurtz felé vezető úton Willard megtapasztalja a háború minden szörnyűségét, de ez mind semmi ahhoz képest, ami Kurtz birodalmában várja…

Háttér: „Felfújt, zavaros, unalmas” - hihetetlen, de ezt a remekművet néhány kritikus ezekkel a jelzőkkel illette. Valószínűleg azért, mert akkora hírverés előzte meg a cannes-i premiert, hogy ezt a ziccert a fanyalgásra ki kellett használni. Egy ideig az sem volt biztos, hogy elkészül a film, hiszen Martin Sheen szívproblémákkal küszködött, a forgatás helyszínén (a Fülöp-szigeteken) pedig mindent romba döntött a tájfun. A költségek rohamos növekedése miatt Coppola már a saját zsebébe is belenyúlt, hogy befejezhesse a forgatást.

Legemlékezetesebb jelenet: A különc Kilgore, aki saját bevallása szerint nagyon szereti reggelente a napalm illatát, a vietkongok elleni támadás közben sem hazudtolja meg önmagát, és a helikoptereit hangszórókkal kihangosított Wagner-zenére vezényli támadásra…

Legemlékezetesebb szereplő: Két és fél óra után tűnik csak fel, de mégis az egész lénye, szelleme áthatja a filmet, mintha végig jelen lenne. Mikor aztán találkozunk vele, az hátborzongató. Ahogy egyre beljebb kerülünk - Willarddal együtt - a birodalmába, úgy lesz egyre szörnyűbb a látvány. Brando Kurtz ezredese úgy az egyik legfélelmetesebb alakja a filmtörténelemnek, hogy szinte csak árnyékban látjuk, és rémtettei megmaradnak az elbeszélés szintjén.

Összkép: A legszürreálisabb az összes Vietnam-film közül. A Joseph Conrad ihlette film leginkább hangulatával telepszik rá nézőjére, és csak sokadik a sorban az akció, ami például „A szakasz”-ban, de még Kubrick Acéllövedékében is a fontosabb elemek közé tartozott. Az említett hangulat nyomasztó és fojtogató, és ez belépve Kurtz birodalmába szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. A „horror” - ahogyan Kurtz súgja a befejezéskor - itt szinte kézzel fogható közelségbe kerül.

Sivár vidék/Badlands (1973)

Sivár vidék/Badlands (1973)

Műfaj: Dráma, road-movie

Rendezte: Terrence Malick, forgatókönyv: Terrence Malick

Főszereplők:

Kit - Martin Sheen

Holly - Sissy Spacek

Apa - Warren Oates

A sztori: Kit és Holly szerelmét a lány apja nem nézi jó szemmel, mire Kit végzetes lépésre szánja el magát. A pár ezután elmenekül, útjukat halottak szegélyezik, Kit ugyanis szereti használni a fegyvereit. A hatóságok körözést adnak ki, rendőrök és fejvadászok tucatjai erednek a menekülők nyomába, akik csak egyet akarnak: együtt élni.

Háttér: Martin Sheen csak hosszas válogatás után kapta meg a szerepet, hiszen több, mint 30 éves volt már ekkor. A stáb néha rögtönzött, és többnyire fizetés nélkül dolgozott (néhányan idő előtt fel is mondtak) összesen 16 hónapon át. Malick, aki egyébként teljesen elzárkózva él mindenfajta médiától, kénytelen volt egy mellékszerepet elvállalni, mivel az eredetileg kijelölt színész nem jelent meg az előírt időben.

Legemlékezetesebb jelenet: A lélegzetelállítóan fényképezett film bravúros természeti képekkel operál (mint Malick többi filmje is), mégis az a jelenet említendő meg ezen a helyen, amikor Kit a menekülés előtt felgyújtja Holly és apja házát. Láthatjuk, ahogy Holly gyerekszobája, játékai, babaháza mind-mind a lángok martaléka lesz - ez a képsor Holly idő előtti felnőtté válását is szimbolizálja.

Legemlékezetesebb szereplő: Kit ki akar törni a sors által ráosztott szerepkörből, és ezért még a bűn sem drága ár. Martin Sheen elmondása szerint makulátlanul jelent meg az első jelenet felvételekor (egy párbeszéd Warren Oates-szel), mire Malick egy marék sárral összepiszkolta, hogy jobban hasonlítson egy kukássegédre. A karakter a legkülönösebb sorozatgyilkosok közé tartozik (a minta Charles Starkweather volt, akit 1958-ban elkövetett gyilkosságai után halálra ítéltek), hiszen szinte várta, hogy elfogják, és ezt egyfajta törvényszerűségként fogta fel.

Összkép: Akik a filmet alkották, már ekkor érezték, hogy valami különlegeset hoznak létre - és igazuk lett. A „Sivár vidék” egy egészen egyedi hangulatú road-movie, amely nem mellőzi a társadalomkritikát sem. Malick hihetetlen szépségű természeti képekbe foglalja a (gyakran véres) eseményeket, két fő karaktere iránt pedig éppen annyi szimpátiát teremt, amennyi szükséges. 

Punishment Park (1971)

Punishment Park (1971)

Műfaj: Dráma, áldokumentumfilm

Rendezte: Peter Watkins, forgatókönyv: Peter Watkins

A sztori: Elviselhetetlen hőség, párás levegő, víz szinte sehol. És ezt még lehet fokozni: a fiatalokból álló kis csoportot fegyveres rendőrök veszik körül. A fiataloknak ezután menekülniük kell, és el kell érniük az amerikai zászlót, amely jó pár mérfölddel odébb van kitűzve. A rendőrök egy kis előnyt adnak a prédáknak, majd utánuk erednek. Hogy mi a fiatal férfiak és nők bűne? Csak annyi, hogy a rendszer ellenségei; lázítottak, tüntetéseken vettek részt, a kormányt szidalmazták, vagy egyszerűen csak a „vörös” eszmét támogatták. Egy rövid, megalázó tárgyalás után a kirendelt bíró nekik szegezi a kérdést: évtizedes börtön, vagy Punishment Park, azaz a Büntetőtábor?

Háttér: Nyolcfős stáb két és fél hét alatt 95 000 dollárból alkotta meg ezt a rendkívül provokatív filmet, amelynek forgalmazását Hollywood visszautasította. Érdekes módon sorjáztak a negatív kritikák, szóba került, hogy Watkins angol létére miért téved ennyire amerikai területre, de összességében egyszerűen azt vetették a film szemére, hogy nyíltan kommunista.

Legemlékezetesebb jelenet: Ezen a helyen bármelyik kihallgatási epizód állhatna, ugyanis egyformán megdöbbentő mindegyik. A hallgatag fiatalembert a bevonulás megtagadása, az énekesnőt dalszövegeiért, másokat tüntetéseken való részvételért, illetve hatóság elleni erőszakért állítják a „bíróság” elé, amely hazafias lózungokat hajtogató konzervatívokból áll. A vádlottakat időnként erőszakkal elnémítják, ügyvédet nem kapnak, egyetlen választásuk az évtizedes börtön, vagy az annál még rosszabb között lehet.

Legemlékezetesebb szereplő: A legmegdöbbentőbb karakter talán az a rendőr, aki szinte gépiesen, de ugyanakkor végig nagyon készségesen nyilatkozik a tévéseknek. Kimerítően elmagyarázza (és be is mutatja) lőfegyverei hatékonyságát, és látszik, hogy akár fegyvertelen emberre is mérlegelés nélkül elsütné azokat. Érzelemmentessége talán csak akkor foszlik le róla, amikor a kollégáit ért vélt és valós erőszak miatt „bosszút állhat” az elítélteken.

Összkép: Rendkívül effektív áldokumentumfilm meggyőző alakításokkal, amelyekben az a legjobb, hogy nem látszik, hogy csak alakítások (a stábtagok egyébként rengeteget improvizáltak, sőt, néha annyira beleélték magukat az eseményekbe, hogy egy-egy alkalommal egymásnak estek a szerepük által előírt véleménykülönbségek miatt). A néző kezdetben talán megpróbálja pártatlanul szemlélni az eseményeket, de objektivitását valószínűleg már jóval azelőtt el fogja veszíteni, mielőtt a tévéstáb tagjai tennék ezt.

Fingers (1978)

Fingers (1978)

Műfaj: Dráma, thriller

Rendezte: James Toback, forgatókönyv: James Toback

Főszereplők: 

Jimmy - Harvey Keitel

Carol - Tisa Farrow

Dreems - Jim Brown

Ben - Michael V. Gazzo

A sztori: Jimmy Fingers különös, és több lábon álló figura: anyja híres zongoraművész volt, ezért próbál az örökébe lépni, rendületlenül gyakorol, de maradék idejében apjának segédkezik fennálló tartozások nem éppen békés módszerekkel történő behajtásában. És imádja a zenét, állandóan nála lévő kazettás magnójából mindig a leghíresebb slágerek szólnak. A „Summertime, Summertime” közben ismerkedik meg Carollal, akiről kiderül, hogy prostituált…

  

Háttér: James Toback a főszerepre Robert De Nirót - ki mást - gondolta, de végül annak „Aljas utcák”-beli partnerét, Harvey Keitelt választotta. Szűk három hét alatt sikerült leforgatni a film nagy részét, amely eredetileg nyáron játszódott volna (lásd: „Summertime”). Érdekesség még, hogy Tisa Farrow (Mia testvére) ekkoriban a színészkedés mellett pincérkedésből és taxizásból élt.

Legemlékezetesebb jelenet: A filmben látható erőszak gyors, kirobbanó és brutális. Ezt mintegy megkoronázza az utolsó jelenetek egyike, amikor Jimmy gyilkosságra határozza el magát (szörnyű előzmények után), és áldozatával véres kézitusába keveredik egy lépcsőházban.

Legemlékezetesebb szereplő: Nem lehet más, mint Jimmy, aki rendkívül érdekes és összetett karakter. Igazi mesebeli szerelemre vágyik, és többnek akar látszani, mint egy kisstílű pénzbehajtó. Heves vérmérséklete segítségére van az önkívületig tartó gyakorlásnál a zongorán, hogy aztán a próbatételnél rádöbbenjen: ez neki mégsem megy.

Összkép: Toback debütálása volt ez a mesteri, pszichodrámába oltott thriller. A középpontban lévő karakter szinte minden percben meglepetést okoz, hol erőszakos, hol gyengédségre vágyó, néha pedig mintha egy gengszterfilmből lépett volna elénk. Ami biztos: Harvey Keitelről egy pillanatig sem tudjuk levenni a szemünket.

A sáska napja/The Day of the Locust (1975)

A sáska napja/The Day of the Locust (1975)

Műfaj: Dráma

Rendezte: John Schlesinger, forgatókönyv: Waldo Salt

Főszereplők: 

Tod - William Atherton

Faye - Karen Black

Homer - Donald Sutherland

Harry - Burgess Meredith

A sztori: A harmincas évek Hollywoodja - reményteljes, karrierre vágyó fiatalemberek, gazdag férjről álmodozó színésznők, arrogáns vezetők, partik, szex, orgiák. Ezen a helyszínen fonódik össze a sorsa szereplőinknek; Tod mesteri rajzaival munkát kap egy Napóleonról készülő filmben és elindul felfelé a ranglétrán, Faye Greener másodperces statisztaszerepekkel és alkoholista apjával küzd, míg a félénk Homer, aki Faye-nek udvarol, könyvelőként dolgozik az álomgyárban. Hollywood végül az igazi arcát mutatja meg hőseinknek…

Háttér: Nathanael West 1939-ben megjelent regénye 36 évvel később találta meg az utat a filmvászonra. Karen Black, aki élete alakítását nyújtja, a későbbiekben elmondta, hogy a szerep elfogadásával nagy törést okozott karrierjének, egyszerűen nem kínáltak neki többé jelentős szerepet. Black egyébként Goldie Hawn helyett ugrott be, de a férfi karaktereknél Malcolm McDowell, Dustin Hoffman és Eddie Albert neve is szóba került.

Legemlékezetesebb jelenet: Nem lehet más, mint az a tömegjelenet, amelyhez foghatót soha nem fogunk látni. Egy gyilkosság, egy lincselés és a csillogó filmpremier, a sztárok mind el vannak felejtve: mindenki egymást tapossa, tüzek gyulladnak, Tod rajzai pedig életre kelnek és egy szürreális forgataggá változnak át. Elképesztő.

  

Legemlékezetesebb szereplő: Bár hőseink mind tragikus hősök, közülük is kitűnik Homer, aki visszahúzódó, félős természetű - még amikor össze is szedi a bátorságát, virágcsokrot és egyebet hátrahagyva elmenekül imádott hölgye ajtajából. Óriási csalódások után aztán elindul csomagjával a kezében, miközben nem messze onnan óriási tömeg őrjöng a „The Buccaneer” premierjén…

Összkép: A hetvenes évek talán legbizarrabb neves stúdió (Paramount) által készített filmje. Az álomképek az álomgyárról leromboltatnak, a figurák szenvednek - jellemző kép Atherton ordítása a tömegek szorításában lassított közelképen -; Schlesinger kíméletlen rendezése, és Conrad Hall képei az évtized legjobbjai közé tartoznak.