Bunyósok/Fat City (1972)

Bunyósok/Fat City (1972)

Műfaj: Dráma, sportdráma/bokszdráma

Rendezte: John Huston, forgatókönyv: Leonard Gardner

Főszereplők: 

Tully - Stacy Keach

Ernie - Jeff Bridges

Oma - Susan Tyrrell

A sztori: A kiöregedőfélben lévő, de leginkább csak kiégett és lecsúszott bokszoló elhatározza, hogy megpróbálkozik a visszatéréssel. Az edzőteremben találkozik egy ígéretes fiatallal, Ernie-vel, akit beajánl ex-edzőjének is. A visszatérést jelentő mérkőzésig útitársai még az alkoholista Oma, az állandó pénztelenség és az ital…

Háttér: A „Fat City” színfalak mögötti pályafutása leginkább a „Ki lett volna…” jegyében telt. A női szerepre a „Sisters” főszereplői, (Margot Kidder és Jennifer Salt) is jelöltek voltak, míg a főszerepre nem más, mint Marlon Brando, aki azonban újra és újra időt kért. Beau Bridges túl öregnek érezte magát Ernie-nek, ezért lett öccse, Jeff a kiválasztott. Keach eközben sokáig versenyben volt az Oscar-díjért is; már azért a jelenetért, amikor ténylegesen padlót fogott egy ökölcsapástól (benne van a filmben is!), megérdemelte volna.

Legemlékezetesebb jelenet: Természetesen… NEM a nagy mérkőzés. Huston bokszdrámája realisztikusabb már nem is lehetne, így Tully győztes visszatérése a ringbe csak egy csepp a tengerben. A legutolsó jelenet tükrözi talán a legjobban a kilátástalanságot, az igazi hátterét a sportnak, és azt, hogy csodák nincsenek: az idősebb, és a korábban reményteljesnek számító öklöző csak ül a bárban a pultnál, de mondanivalója már csak elvétve akad a másik számára.

Legemlékezetesebb szereplő: Tully - Stacy Keach emlékezetes alakításában - a hagymaföldön robotol pár dollárért („20 cent egy zsák”), gondoskodik frissen szerzett barátnőjéről, az állandóan mindennel elégedetlen Omáról, célokat tűz ki maga elé; minden adott tehát ahhoz, hogy a figura megtestesítse a tökéletes amerikai kisember-hőst, aki a semmiből érkezve híres és gazdag lesz. A végeredmény azonban kiábrándító, és nem is lehet más: ez itt a való élet.

Összkép: Ami mondjuk a western műfajának a „McCabe és Mrs. Miller”, az a sportdrámának a „Fat City”. Hétköznapi kisembereket látunk, akik egyik napról a másikra élnek. Huston leszámol minden sportfilm-klisével: a Jeff Bridges által játszott ifjú reménységet egyszer sem látjuk győzni a ringben, Tully ellenfele a nagy meccsen egy két lábon járó roncs, maga a mérkőzés pedig dicsőséget nem, csak egy százdollárost hoz. A „Fat City” egyike a korszakban készült legjobb karakterdrámáknak.

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)

Műfaj: Horror

Rendezte: Roman Polanski, forgatókönyv: Roman Polanski

Főszereplők: 

Rosemary - Mia Farrow

Guy - John Cassavetes

Minnie Castevet - Ruth Gordon

Roman Castevet - Sidney Blackmer

                                                                             

A sztori: Egy ifjú pár, Rosemary és Guy Woodhouse új otthont keres, és rá is talál egy óriási lakosztályra egy ősrégi házban, amelynek a boszorkányos legendák világában elég rossz híre van. Ebből azonban semmi sem látszik, a lakás gyönyörű, a szomszédok kedvesek. Az idős házaspár, Casteveték nemsokára bejáratosak lesznek a fiatalokhoz, akik közül Guy a kezdeti idegenkedés után gyorsan érdeklődni kezd az öregek iránt, és egyre többször választja őket társaságául. Guy számára innentől minden kedvezően alakul, munkájában sikereket arat, és váratlanul gyereket is szeretne. Rosemary egy kis idő, és egy borzalmas, valóságosnak tűnő rémálom után gyanút fog, majd egy ismerőse megmagyarázhatatlan halála után nyomozni kezd…

Háttér: A film Polanski könyvhűségéről és bravúros megoldásairól is híressé vált. Alig észrevehető vágással közelíti meg a főcím alatt a történet helyszínét, a házat, ahol még John Lennon is lakott. Mia Farrow-t (aki Tuesday Weld, Jane Fonda és Julie Christie elől kapta meg a címszerepet) tényleg átküldte a forgalmas úton („egy terhes nőt úgysem ütnek el”), az autózuhatag közepében, majd a telefonban Tony Curtis hangjával lepte meg. A rendezőnek a „Downhill Racer” helyett lett ez az első amerikai munkája, és fontos még egy állandó tévhitet is eloszlatni: Alfred Hitchcock-ot nem kérték fel a rendezésre.

Legemlékezetesebb jelenet: Az egész műfaj egyik legijesztőbb jelenete veszi kezdetét, ahogy Rosemary egy kést vesz magához, és - miután a túloldalról, a szomszéd Casteveték lakásából gyereksírást hall - megtalálja az utat, és néhány pillanat múlva minden és mindenki lelepleződik előtte. Nem sejti azonban, hogy a legszörnyűbb még hátravan…

  

Legemlékezetesebb szereplő: A címszereplő, aki az egyik legnagyszerűbb és legcsodálnivalóbb hősnő a horror történetében. Intelligens (néhány árulkodó jelből és egy kölcsönkapott könyvből majdnem hibátlanul összerakja az eseményeket), talpraesett (nem hagyja magát mérgezni) és bátor (nincs segítsége, de egyedül is szembeszáll egy egész szektával). Mia Farrow ideális a szerepben, félúton készített új frizuráját - és amúgy az egész filmet - pedig számtalanszor kopírozták le jóval gyengébb produkciókban.

  

Összkép: Klasszikus és utolérhetetlen. A filmnek nincs gyenge pontja, Polanski hatásosan adagolja a feszültséget a nem túl gyors tempó közepette (a szürreális álomjelenetektől mindenkit ki fog verni a víz), színészei egytől-egyig remekelnek. A fényképezés (William A. Fraker) és a zene (Krzysztof Komeda) szintén elsőrangú. 

Nashville/Nashville (1975)

Nashville/Nashville (1975)

Műfaj: Dráma

Rendezte: Robert Altman, forgatókönyv: Joan Tewkesbury

Főszereplők: 

Haven Hamilton - Henry Gibson

Barbara Jean - Ronee Blakely

Tom Frank - Keith Carradine

Opal - Geraldine Chaplin

Linnea Reese - Lily Tomlin

Sueleen Gay - Gwen Welles

A sztori: Közel két tucat karakter sorsát követhetjük nyomon Nashville-ben, a country fellegvárában. Hal Phillip Walker amerikai elnökjelölt kampánykörútján látogatást tesz a városban, ezért azt ellepik a zenészek. A helyi énekes sztárt, Haven Hamiltont politikai pályára csábítja az elnökjelölt stábja, az ünnepelt énekesnő, Barbara Jean összeomlik még a fellépése előtt, Sueleen Gay - bár énekelni nem tud - minden vágya, hogy ünnepelt sztárként ünnepeljék a színpadon, Linnea Reese pedig megcsalja férjét egy country énekessel.

Háttér: A film létrejöttét egy Altman által elutasított forgatókönyvnek köszönhetjük. A helyszín Nashville lett volna, Altmannak pedig annyira megtetszett a hely, hogy következő filmjében mindenképpen itt akart forgatni. Elküldte barátját, Joan Tewkesbury-t a városba, és a „Nashville” végül az ő naplója alapján készült el. A rendező a termetes alapanyag miatt először két filmben gondolkodott („Nashville Red” és „Nashville Blue”), végül azonban maradt egy, 161 perces film.

Legemlékezetesebb jelenet: Bár elég nehéz a filmet jelenetekre szétbontani (Altman szokásához híven gyorsan elhagy egy-egy helyszínt), a finálé a színpadon, a tömeg előtt grandiózus. A törékeny sztárra, Barbara Jean-re egy merénylő tüzet nyit, Hamilton a rendezvény folytatására biztatja a nézőket, egy, a lehetőségre lecsapó énekesnő pedig ezután sztárrá lesz („You may say that I ain’t free but it don’t worry me” - énekli).

Legemlékezetesebb szereplő: Sueleen Gay egészen biztosan belopja magát a néző szívébe azzal, ahogyan sztár akar lenni. Bár csapnivalóan énekel, szilárd meggyőződése, hogy célját eléri. Ebbe vetett hitét még az sem ingatja meg, hogy egy Barbara Jean-klasszikus előadása közben a közönség (egy bár felajzott férfiúi) kifütyüli, majd egy fellépés ígéretéért cserébe kénytelen sztriptízt bemutatni és ezzel porig alázkodni.

Összkép: Egyedi stílus, temérdek dialógus, tucatnyi karakter, megannyi drámai sors - Altman monumentális mozaikja egy klasszikus amerikai remekmű. Rögtönzések, a színészgárda kitűnő használata (mindenki maga énekel, és szerzi a zenét, néhány sztár - például Elliott Gould, Julie Christie - saját magát alakítja néhány villanás erejéig) és a nagyszerű rendezés mind-mind bizonyítja, hogy az évtized kreativitásban felülmúlhatatlan volt. 

Francia kapcsolat/The French Connection (1971)

Francia kapcsolat/The French Connection (1971)

Műfaj: Akcióthriller

Rendezte: William Friedkin, forgatókönyv: Ernest Tidyman

Főszereplők: 

Jimmy Doyle - Gene Hackman

Buddy Russo - Roy Scheider

Charnier - Fernando Rey

Sal Boca - Tony Lo Bianco

Pierre - Marcel Bozzuffi

A sztori: Két New York-i zsaru, Doyle és Russo egy drága szórakozóhelyen kiszúr egy pénzszóró, amúgy kisstílű boltost. Követni kezdik, mert sejtik, hogy a férfi a fényűző életmódhoz „alternatív módon” szerzi a pénzt. Nemsokára feltűnik a színen a Franciaországból érkezett bűntársa, aki egy óriási fogást tervez, melynek részese még egy francia tévésztár és néhány amerikai alvilági alak is. A középpontban nem kis mennyiségű kábítószer áll - a drasztikus módszereiről ismert Doyle azonban rátapad a bűnbandára…

Háttér: A valós történeten alapuló film valósággal sokkolta a nézőket újszerű stílusával és elképesztő energiájával. Friedkin és operatőre, Owen Roizman a várost teljes, mocskos valóságában láttatja, sok minden improvizáltnak tűnik és erősen dokumentarista a jelleg. Az energiát legnagyobb részben Hackman képviseli, aki körül szinte minden szikrázik, amint feltűnik a vásznon.

Legemlékezetesebb jelenet: Az autós üldözés, melynek során egy „kölcsönvett” személyautóban Doyle a vonatot hajszolja. Elképesztő jelenetsor, amely egy nem kevésbé remek merénylet-jelenet folytatása. Friedkin és stábja javarészt az igazi, hétköznapi autós forgalom kellős közepén forgatott, ami utólag nézve még hihetetlenebbé teszi az egészet.

Legemlékezetesebb szereplő: Jimmy „Popeye” Doyle Gene Hackman Oscar-díjas előadásában iskolát teremtett a brutális, cinikus, szabályokat mindenkor áthágni képes zsaru megformálásával. Felejthetetlen a mondat („Túrod a lábad?”), amellyel összezavarja az elkapott és „kihallgatott” bűnözőt (a színész egy hús-vér rendőrtől vette kölcsön a módszert), de ugyanilyen a Charnier-rel folytatott lélektani, és metrós párviadala is.

Összkép: A hetvenes évek, de az egész műfaj egyik alappillére. Lendülete, feszültsége a mai napig jottányit sem kopott, és már számtalan - gyengébb színvonalú - kópiája is született. Friedkin aztán a nyolcvanas évek közepén is megcsinálta ezt a nihilista filmet („Élni és meghalni Los Angelesben”) ugyanilyen színvonalon, egy még monumentálisabb autós üldözéssel, még öntörvényűbb karakterekkel, mégsem aratott vele sikert. De az már egy másik közönség volt… 

A cápa/Jaws (1975)

A cápa/Jaws (1975)

Műfaj: Horror

Rendezte: Steven Spielberg, forgatókönyv: Peter Benchley, Carl Gottlieb

Főszereplők: 

Brody - Roy Scheider

Quint - Robert Shaw

Hooper - Richard Dreyfuss

A sztori: Az idilli üdülőhely, Amity Island partjainál egy háromtonnás fehér cápa tűnik fel, és kezdi szedni az áldozatait. Brody, a helyi rendőrfőnök hiába igyekszik lezáratni a partot, a turisták elmaradása miatt aggódó városvezetőknél süket fülekre talál. Egy idő (és még több áldozat) múlva nem marad más megoldás, mint megkeresni és megölni a monstrumot. A sokat látott Quint hajóján három férfi indul el, hogy a nyílt vízen szálljon szembe a gyilkológéppel…

Háttér: Sokan kinevették, és mégis teljes, megsemmisítő győzelmet aratott Steven Spielberg, amikor filmre vitte Peter Benchley regényét a gyilkos cápáról. A regény szerteágazóbb sztorit vezetett végig, a városvezető maffiapénzeitől egészen Hooper és Ellen Brody viszonyáig. A műcápa sokáig használhatatlan volt (egyszerűen elmerült, úgy kellett kihalászni a mélyből), Shaw folyamatosan ivott, Charlton Heston pedig alaposan megorrolt Spielbergre, amiért az Scheidernek adta a főszerepet.

Legemlékezetesebb jelenet: A végső „leszámolás”, melynek során eldől, hogy a három cápavadász és a szörnyeteg közül ki (vagy mi) marad életben. Zseniálisan vágott, nem kicsit véres, rendkívül drámai jelenetsor alig valamivel a vége főcím előtt.

Legemlékezetesebb szereplő: Egyértelműen Quint kapitány, kinek már első jelenése is tekintélyt parancsol: fülsiketítő körömcsikorgással hívja fel magára a figyelmet egy zsúfolt tanácsteremben, és vág ki egy lehengerlő monológot. Egy másik monológot már a hajón mond el, egy megdöbbentő sztorit az életéből, amikor katonatársaival magára hagyatottan várta, hogy valaki kimentse a vízből, miközben a cápák egyre-másra tépték szét a kevésbé szerencséseket. Robert Shaw a monológot csak nagy sokára tudta elmondani alkoholproblémái miatt, de az ital mellett egy nagy halom adóspapír is üldözte ekkoriban (teljes gázsija erre ment végül el); mindennek a tetejébe utálta a kutatót játszó Dreyfuss-t, nem véletlen az izzó feszültség kettejük közt a filmben.

Összkép: Egy hibátlan Spielberg-film. Bravúros feszültségfokozás (John Williams cápa-taktusai felülmúlhatatlanok), emlékezetes karakterek, humor, technikai tökély - utóbbi annak ellenére, hogy aki a forgatás közelében járt, és meglátta a műcápát, valószínűleg egy vagyonba fogadott volna, hogy a produkció egy hatalmas bukás lesz.

Maraton életre-halálra/Marathon Man (1976)

Maraton életre-halálra/Marathon Man (1976)

Műfaj: Thriller

Rendezte: John Schlesinger, forgatókönyv: William Goldman

Főszereplők: 

Babe - Dustin Hoffman

Szell - Laurence Olivier

Doc - Roy Scheider

Elsa - Marthe Keller

A sztori: Babe, az egyetemi hallgató hosszú idő után újra találkozik bátyjával, Doc-kal, aki bonyolult, egészen a legmagasabb körökig érő ügyben viszi vásárra a bőrét, melynek során kapcsolatba kerül egy Uruguayban élő nácival, Szellel. Amikor Doc Babe kezei közt meghal, Szell és társai a fiatalabb testvér után erednek. És hogy miért folyik a harc? Egy egész doboznyi gyémántért, amit a náci Auschwitzban a zsidóktól rabolt el…

Háttér: William Goldman regénye egy bonyolult thriller, melyben szinte senki sem az, aminek látszik, vagy mondja magát, és amelynek megfilmesítése sok vitát váltott ki. A regény befejezését megváltoztatták (Goldman ezt nem bocsátotta meg), de számos további - erőszakos - jelenet kimaradt a kész filmből, így a híres-hírhedt kínzási jelenet is lerövidült. Hoffman 38 évesen játszott egyetemi hallgatót (nem is akárhogyan), Olivier pedig óriási nyereség volt, tekintve, hogy majdnem lemondta szerepét betegség miatt.

Legemlékezetesebb jelenet: … ami a legfélelmetesebb, és legvitatottabb is egyben. Babe-et, miután saját lakásában elkapják Szell emberei, egy raktárépületbe hurcolják, ahol az öreg náci fogorvosi eszközeivel brutálisan megkínozza. Hogy a jelenet még zavarbaejtőbb legyen, Szell folyamatosan egy - a néző számára ekkor még tökéletesen érthetetlen - kérdést ismételget: „Biztonságos?”

Legemlékezetesebb szereplő: Laurence Olivier valami hihetetlen, mint Szell (legemlékezetesebb jelenetének megtekintése után garantáltan nem akarunk majd egy ideig fogorvoshoz menni). Az idős színész rákbetegsége miatt először visszamondta a szerepet, de miután az alkotók egészen az angol parlamentig elmentek (!), végül csak megnyerték maguknak. Olivier sokat szenvedett a forgatás alatt, rendszeresen fájdalomcsillapítókra kényszerült, de a halálos, csuklóból előugró pengével is meggyűlt a baja. A forgatás után aztán pozitív változások történtek, a színészóriás kigyógyult a rákból, a szerepért Golden Globe-ot és Oscar-jelölést kapott, és még 13 évig élte legendás életét.

Összkép: A „Maraton életre-halálra egy rendkívül izgalmas, feszült thriller, amely sokáig teljes homályban tartja, hogy miről is fog szólni valójában. Ezzel Babe, a főhős is így van, hiszen bátyja jóvoltából gyilkosságok közepébe csöppen, és csak sodródik az eseményekkel, miközben gyakran az életéért rohan. Mint a hetvenes években oly sokszor, a finálé itt sem hoz magával igazi megnyugvást.

Carrie/Carrie (1976)

Carrie/Carrie (1976)

Műfaj: Horror

Rendezte: Brian De Palma, forgatókönyv: Lawrence D. Cohen

Főszereplők: 

Carrie - Sissy Spacek

Margaret White - Piper Laurie

Sue - Amy Irving

A sztori: A tizenhét éves Carrie White az iskola lúzerjének számít, a többiek kiközösítik, kicsúfolják. A megaláztatás egy tornaóra után éri el a csúcspontját, amikor a menstruáló Carrie-t még a szokásosnál is durvábban szégyenítik meg az osztálytársak. Bár a tornatanárnál, valamint Sue-nál megértésre talál, és a szalagavatón egy rövid ideig boldognak érezheti magát - Sue közbenjárására a népszerű Tommy kíséri a bálba - rosszakarói nem nyugszanak, és egy utolsó gonosz tréfát űznek vele. Amit azonban senki sem sejt: Carrie természetfeletti erővel rendelkezik, és ezt az erőt használva most véres bosszút áll…

Háttér: De Palma összehozta Stephen Kinget Hitchcockkal - az iskola a „Bates” nevet viseli, Bernard Herrmann híres zenéje néha másodpercekre megszólal és még folytathatnám a sort. A stábban fellelhető John Travolta (élete második szerepében), és Nancy Allen (aki négy év múlva De Palma „Dressed to Kill”-jében főszerepet játszott) is; Sissy Spacek helyett eredetileg Carrie Fisher lett volna Carrie, de az ugyanekkor szereposztott „Csillagok háborúja” stábjával egyetértésben végül cserére került sor. Spacek és Laurie Oscar-jelölést kapott (Faye Dunaway nyert a „Hálózat”-ért).

Legemlékezetesebb jelenet: Ugyan ki tudná elfeledni a Carrie nyakába lezúduló vért, majd az utána következő bosszúorgiát?

Legemlékezetesebb szereplő: Piper Laurie Carrie bigott vallásos, tébolyult anyjának szerepében sokaknak fog még sokáig álmatlan éjszakákat okozni.

Összkép: King regényeiből talán a legnépszerűbb filmfeldolgozás a „Ragyogás” mellett (és időrendben az első). Remek stáb, igazán ijesztő jelenetek (különösen a befejezés „keze”) és De Palma aprólékos, óramű pontosságával üzemelő rendezése mind-mind teljes sikert arat. Az új feldolgozások (volt belőlük bőven) a nyomába sem érhetnek.